HTML

Nyitott fiók

Friss topikok

  • Holger Hartland: @mórka: Oké, akkor több (látható) szimpátiát a csajoknak, és húzzunk egy kicsit - honnan is? Majd ... (2014.06.08. 16:37) Gyereknap
  • Holger Hartland: @mórka: Igen. Ha nagyon meg kéne magyaráznom, én is kb. ezt írnám. (2014.05.13. 13:21) Nosztalgia

Ez a blog bezár

2014.08.28. 23:00 Holger Hartland

Önkritikát gyakorlok.

Szólj hozzá!

Gyereknap

2014.05.31. 23:06 Holger Hartland

Marcit szépen felöltöztették a koncertre. Farmernadrágban és rövid ujjú, csíkos ingben érkezett a Szent László parkba, ahol már vagy kétszázan várták, hogy június utolsó szombat délelőttjén elkezdődjék a gyerekműsor. A hatalmas fák alatt a nagyobbacska gyerekek műanyag székekből kialakított sorokban ültek, mellettük a szüleik. Néhány gyerek a park végében felállított pódium elé is kimerészkedett. A karon vagy babakocsiban ülő kicsik és az ő szüleik távolabb, félkaréjban helyezkedtek el - körültekintő módon inkább a park templom felőli szélén, hogy a másik oldalról, a lacikonyhák előtt faasztaloknál ücsörgő vendégektől a dohányfüstöt ne feléjük vigye a szél.

Marci éppen a faasztalok mellett érkezett. Egy hatvanas, ősz hajú nő vezette kézen fogva. Ez fáradságos munka volt, mert Marci minden asztal mellett megállt, hogy vidáman összetapicskolhassa. Az asszony alig tudta őt egy-egy asztaltól finoman továbbráncigálni. Végül sikerült valahogy elvergődniük a pódium elé, a második széksor szélére, és ott leültek. Épp időben, mert a zenekar máris rázendített.

*

A Kommunikációs Főiskola csinos, harmincas adjunktusnője valamikor a nyolcadik vagy a kilencedik szám után érkezett. Nem a koncertre jött - gyereke sem volt -, hanem egy barátnőjével kerestek valami helyet, ahová kiülhetnek és beszélgethetnek. Letelepedtek az egyik faasztalnál, és nekiláttak egy-egy csirkés gyrosnak. A szomszéd asztalnál egy szebb napokat látott, negyvenöt körüli, szétdohányzott arcú, szőke nő ült. Gyorsan, kapkodva evett, és minden falat után szívott egyet olcsó cigarettájából. Az étel mellett ott hevert a nyitott cigarettásdoboz és az öngyújtó. Az adjunktusnő úgy tett, mintha nem venné észre és nem zavarná a füst. Próbált designer szemüveget viselő, fekete hajú barátnőjére koncentrálni, aki a dohányfüstről tudomást sem véve élvezettel falatozott és közben lelkesen magyarázott:

- Szóval, csinálunk egy ilyen webes portált a nőiség új trendjeiről, és lesz rajta sokféle tartalom, elemzések, receptek, riportok, szépségötletek, meg versek és novellák és még blogok is. Eu-s doménen fogjuk regisztrálni, hogy ne csesztethessen minket a médiahatóság, meg úgy több pénzt is lehet rá pályázni. Tök sokat lehet nyerni, tök jó lesz, és arra gondoltunk hogy te is írhatnál nekünk.

- Hát ez tök jó! Nagyon örülök, hogy szóltál! Mi ez a szar zene? - ráncolta össze a szemöldökét, ahogy kezdődött a következő szám:

Rég úgy képzeltem a faiskolát,
Hogy fatanárhoz jár sok fadiák.
Fapadsorokban ülnek valahányan,
Akár egy közönséges iskolában.

- Ja, valami gyerekműsor. Tök édi ez a sok gyerek, nem?

- Akárki akármit mond, a gyerek csak agresszív kis evőszarógép. Na jó, ezek itt egy kicsit már nagyobbak, ezekkel már lehet valamit kezdeni. De nézd azt ott a babakocsiban, az biztosan csak bömböl, eszik és szarik - Az adjunktusnő tovább mélázott: - A gyerekek aranyosak, de otthonra nem akarnék. Annak a szerencsétlennek meg jobb lett volna, ha meg sem születik - szúrta ki Marcit, aki elöl, a pódium közelében vidáman forgolódott a székén. Az ősz hajú asszony alig bírta visszafogni, hogy fel ne ugráljon.

- Ja, ez is egy tök jó téma, hogy trendi-e a gyerekvállalás, erről is írhatnál, meg az abortuszellenességről, ami szerintem tök manipulatív és hogy ez így tökre nem oké, főleg nem ebben a túlnépesedett világban.

De fatízpercben igazi helyett
Esznek fakolbászt, isznak fatejet.
Fafiúk robognak fafolyosón,
S fakislányok tárgyalnak kuncogón.


- Hát az biztos, hogy én nem akarok szülő-, etető- és pelenkázógép lenni. Én alkotni szeretnék. Az én életem az enyém, és jogom van eldönteni, hogy mihez kezdek vele.

- Igen, írhatnál nekünk egy elemzést a childfreeness-ről, meg hogy a társadalom így tökre szülőgépnek tekinti és ledegradálja a nőket, és... Valami baj van?

*

A Kommunikációs Főiskola csinos, harmincas adjunktusnője szeretett volna válaszolni, de nem tudott. Érezte, ahogy elszorul a torka. Levegő után kapkodott - hasztalanul. Elsötétült előtte a világ. Úgy érezte, háttal zuhan egy kút mélye felé. A kút száján át néhány pillanatra még látta a fák lombkoronáját, majd a nyílás egyre kisebb lett, és végül egészen eltűnt. Sötétség vette körül.

- Helló! - szólalt meg egy hang bent, a fejében. Majd az adjunktusnő döbbenetére pár pillanat múlva méltatlankodva hozzátette: - Köszöntem, hé!

- He... helló! - hebegte a csinos, harmincas adjunktusnő, persze csupán gondolatban, mert kinyögni továbbra sem tudott egy szót sem. Még mindig nem kapott levegőt, de ez valahogy már kevésbé zavarta. Magatehetetlenül, kábán sodródott a sötétségben.

- Hogy vagy? - kérdezte a hang.

- Rosszul! Mi ez? Hol vagyok? Mi történik? Segítség! - gondolta a nő. Úgy tűnt, a hang minden kontrollálatlan gondolatát hallja, mert így felelt:

- Nyugodj meg. Beszélgessünk egy kicsit. Ha ilyen izgatott vagy, nem tudunk értelmesen beszélgetni. És nincsen sok időnk.

- Nincs időnk?! Úristen, mi az, hogy nincs időnk? Meghalok?

- Ne félj! Kérlek, beszélgess velem!

- Jó - egyezett bele a nő. Mást úgysem tehetett.

- Hogy tetszik a zene? - kérdezte a hang.

- Milyen zene?

- Hát a koncert, itt a Szent László parkban. A Kaláka együttes játszik a gyerekeknek. Hogy tetszik?

És el nem árulnák fatitkukat,
Bármily kíváncsi a fafiúhad.
De ha faestén fölkel a fahold,
A favant fölcseréli a favolt.

- Nem hallok semmit! - sikított némán a nő.

- Hogy tetszenek a gyerekek? - kérdezett tovább a hang, mintha meg sem hallotta volna - És hogy tetszik ez a szélfútta, enyhe júniusi szombat délelőtt az árnyas fák alatt?

- Nem hallok semmit! Nem látok semmit!! Mi ez?! Ki vagy te? Mi történik? - gondolta kétségbeesetten a nő. A szavak sebesebben áramlottak a tudatában, mint ahogy ki tudta volna mondani őket.

- Nem hallasz? Nem látsz? - kérdezte csalódottan a hang - Pedig én éppen azt szerettem volna tudni, milyen érzés hallani és látni. Milyen élni. Szeretsz élni?

- Én... szeretek... szeretnék... Mi történik velem? Ki vagy te?

- A falat vagyok a torkodban. Ízlem?

Talán mert nem kapott választ, a hang ismét megszólalt: - Tudod, azelőtt csirke voltam. Azért éltem, hogy élhess.

A csinos, harmincas adjunktusnő döbbenten hallgatott. A hang elérzékenyülve folytatta: - Ne haragudj, hogy megállítottalak egy pillanatra. Csak szerettem volna tudni, hogy milyen az életed. Hogy nem haltam meg hiába.

- Őrület! - gondolta a nő - Egy ostoba, szentimentális csirkefalat fog végezni velem!

Gyorsan megálljt parancsolt a gondolatainak, mert félt, hogy a hang meghallja őket. Agya szélvészgyorsan kereste a kiutat szorult helyzetéből. Úgy döntött, hogy könyörögni fog a hangnak. Az érzéseire fog játszani - a jelek szerint vannak neki. Mindenféle szépet mond majd arról, hogy mennyire szeret élni, meg a főiskoláról, ahol tanít, és hogy mennyire jó és értelmes élete van. Vagyis lesz. Lehetne... Ez hatni fog. De mielőtt nekikezdhetett volna, a hang ismét megszólalt, ekkor már egészen fátyolosan, két mondat között olykor szipogva:

- Hamarosan elindulok a gyomrodba, és akkor nem tudunk beszélgetni többet... Megtennél egy utolsó szívességet? Nekünk, falatoknak senki sem köszöni meg, hogy engedelmesen tűrjük a fogai marcangolását, a nyála marását, és egyetlen zokszót sem hallatva megyünk le a torkán - pedig a halálunkkal életet adunk. Te - te megköszönnéd nekem?... Hogy ez legyen az utolsó, amit hallok, mielőtt elmerülök gyomorsavad halálos fürdőjében...

Az adjunktusnő egyszerre akart sírni és nevetni - de tudta, hogy az életéről van szó, ezért gyorsan összeszedte magát. Érezte, hogy fogytán az ereje. Sietnie kell. Nekikezdett, ahogy csak tudott:

- Kö... khö... kööö... khöhhh!...

*

A nyállal és fognyomokkal borított, félig megrágott falat nedvesen, tompa püffenéssel pottyant a papírtálcára, amely a csinos, harmincas adjunktusnő előtt hevert a faasztalon. A nő zihálva, kivörösödött arccal, fuldoklástól könnyes tekintettel borult fölé.

- Úristen! Jól vagy? Semmi bajod? - hajolt hozzá fekete hajú, szemüveges barátnője.

Mert azt álmodják, többé sose fák,
Csupa valódi, hús-vér kisdiák.
Azt álmodják, többé sose fák,
Csupa valódi, hús-vér kisdiák.

- Nem. Nem vagyok jól. Nem bírok enni. Nem bírom ezt a bugyuta zenét. Menjünk innen.

Fölpattant, és bizonytalan léptekkel, vissza sem nézve sietett ki a parkból. Barátnője utána szaladt a táskájával.

*

A másik asztalnál a negyvenes, szétdohányzott arcú, szőke nő észre sem vette a mellette játszódó jelenetet. Oda sem pillantott. Gyorsan bekapta az utolsó falatot, majd ahogy véget ért a dal, kiszívta az utolsó, mély slukkot is a filterig égett cigarettából. Fölsietett a pódiumra, hogy felkonferálja a következő műsorszámot.

Természetesen Marci sem vett észre semmit. Végig csak a zenekarra figyelt, vidáman ingatva magát a kis műanyag székben, amely majdnem szét is roppant a nagy himbálózástól. Mikor a zenészek elbúcsúztak, vidáman integetett nekik hosszú, vékony, szőrös karjával. Marci huszonhat éves volt, egy kétéves gyerek értelmi képességeivel. Az ősz hajú, hatvanas asszony - talán az anyja - ismét kézen fogta, és átvezette a másik pódiumhoz, ahol hamarosan kezdődött a bohócok műsora. Marcinak jó napja volt.

*

Másnap végül is a Kommunikációs Főiskola csinos, harmincas adjunktusnőjének is jó napja volt. Reggel óriási megkönnyebbülést hozott neki a negatív terhességi teszt - az előző napi rosszullét alaposan ráijesztett! -, majd estig el is készült a gyermekválallás-mentes életmódot dicsérő cikkével. A barátnője már összerakta a pályázatot, hogy másnap elküldje. Tudta, hogy nyerni fognak.

(2011)

10 komment

Címkék: gyerek novella reposzt

Nosztalgia

2014.04.07. 16:28 Holger Hartland

Egy huszonéves lány elbeszélése

Nem volt szívem kidobni a rózsát. A Petit kidobtam, de a rózsát, amit hozott, azt nem. Az pont olyan, mint amilyet Apától kaptam tizenöt évvel ezelőtt egy napsütéses májusi délutánon, egy hónappal a halála előtt.

Akkor még általános iskolás voltam, és nagy házban laktunk, aminek szép kertje volt árnyas fákkal, csak a virágok közé nem volt szabad bemenni. Jól éltünk, Apának vállalkozása volt, karácsonyra meg szülinapra mindig a legjobb ruhákat kaptam, a kisöcsém, Jancsi meg villanyvonatot és drága játékautókat, de Apa gyakran volt mérges rá, mert nem vigyázott rájuk, például amikor egy távirányítós autót elcserélt egy műanyag vámpírfogsorért az iskolában. Apa gyakran volt ideges. Azon a délutánon is ideges volt, amikor suli után megkértem, hogy segítsen a matek háziban egy kamatszámítási feladatnál, de ő dühösen lesöpörte az asztalról a munkafüzetet, engem pedig pofon vágott, és kiabált, hogy az ő házában senki ne merjen kamatot meg hitelt emlegetni. Sírva futottam Anyához, aki megölelt és csitítgatott, hogy semmi baj, Apa nem rám haragszik, csak ideges, mert sok a munkája. A Jancsi meg az ajtóból nyelvet öltött rám, én meg elhatároztam, hogy megmondom, hogy ő tette tönkre a játék villanymozdonyt, ami Apa kedvence volt (együtt szokott játszani Jancsival), de akkor bejött Apa és megpuszilt, és mondta, hogy Juliskám, édes kislányom, ne haragudj, nagyon szeretlek, csak ideges voltam a sok munka miatt, és akkor kivitt engem a kertbe, és levágta nekem a legszebb rózsát a bokorról.

Egy hónapra rá Apa meghalt infarktusban. Öltönyös emberek jöttek, és azt mondták, hogy Apa nagyon sokkal tartozott, igazából még többel is, mint amennyit a házunk ért, és ezért ki kell költöznünk. Én ezt nem hittem el, mert Apa soha nem tartozott volna senkinek, hisz nekem is megmondta, hogy az ő házában kamatról és hitelről szó sem lehet, de Anya erre azt mondta, hogy ki kell költöznünk, mert a törvény az erősek oldalán áll, és alá is írt valamilyen papírt, hogy három napon belül elmegyünk. Egy szociális bérlakásba költöztünk, ami panelházban volt, kicsi volt és büdös, és a szomszéd gyerekek állandóan beszólogattak, a Jancsit meg párszor meg is verték, de Anya azt mondta, hogy most annak is örülni kell, hogy egyáltalán van hol laknunk, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy az önkormányzatnál segítettek nekünk. A szociális osztályvezető, egy vastag szemöldökű, szuszogó, kövér ember el is jött néha ellenőrizni a lakást, és olyankor Anya leküldött minket, hogy legyünk el másfél órát a játszótéren, hogy ne zavarjunk. Egyszer én hamarabb mentem föl, mert erősen vérezni kezdtem, akkor jött meg nekem először, és láttam, hogy Anya törülközőbe csavart fejjel, fürdőköntösben ül a konyhában, háttal nekem, és cigarettázik, pedig előtte sosem dohányzott, és rázkódik a válla a sírástól. Én akkor halkan kimentem, és nem mondtam el sem a Jancsinak, sem Anyának, hogy fönt voltam, pedig amikor letelt a másfél óra és fölmentünk, Anya letolt, hogy miért nem mentem föl előbb, ha egyszer megjött, és tiszta vér vagyok. Nem mondtam semmit.

Anya már nem él, elvitte a rák, a szociális bérlakást is ott kellett hagynunk, szerencsére addigra én már elvégeztem a főiskolát, és most egy albérletben lakunk Jancsival. Igaz, diplomával is csak recepciósként kaptam állást, amiben semmi perspektíva, és amit keresek, azt elviszi az albérlet, meg a Jancsi, aki jogra járt, de kimaradt az egyetemről, és most folyton tőlem kér cigire meg mindenre, és egész nap a falat bámulja. Persze ígérgeti, hogy visszamegy az egyetemre és befejezi, de én tudom, hogy nem fogja, három különböző szigorlatról vágták ki, és a kurzusainak a felét sem fejezte be. Néha elgondolkodom, hogy nem neki van-e igaza, végül is én is itt vagyok diplomásként, mégis értelmetlen munkát végzek alacsony fizetésért, és nem tűnik úgy, hogy valaha is jobb lesz. Hiába mondják, hogy legyen családod, meg élj boldogan, ha nincs lehetőség, nincs jó munka, és egyáltalán senki sem tesz értünk semmit, az állam, vagy valaki. Elveszett nemzedék vagyunk mi, huszonévesek. Nekem sincs semmim, csak egy vacak állás meg egy albérlet, meg a tehetetlen öcsém, és a Petit is kirúgtam, így most már fiúm sincsen.

Csak ez a rózsa van, ami gyönyörű, és pont olyan, mint amilyet Apától kaptam tizenöt évvel ezelőtt egy napsütéses májusi délutánon, egy hónappal a halála előtt. És ahogy nézem, elfog a nosztalgia és csak arra gondolok, hogy milyen jó volt régen, amikor még minden rendben volt, Apa még élt, és én még kicsi voltam, és abban a nagy házban laktunk, a szép kerttel és a rózsákkal.

17 komment

Címkék: novella rendszerváltás nosztalgia reposzt

Nyitóposzt

2014.04.04. 00:47 Holger Hartland

Novellákat írok. Abszurd és fantasztikus történeteket, remélhetőleg majd sci-fit is. Tudom, hogy ez is egy szakma, és nem az én szakmám, tehát amatőr vagyok. Szórakozásból írok, az asztalfióknak, de a fiókot nyitva hagyom, hogy aki akar, beleolvashasson a történeteimbe. Nem ígérek rendszeres posztokat, de igyekszem legalább havonta kitenni egyet. Átemelek majd néhányat a régi blogomról is. Jó szórakozást!

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása