Egy huszonéves lány elbeszélése

Nem volt szívem kidobni a rózsát. A Petit kidobtam, de a rózsát, amit hozott, azt nem. Az pont olyan, mint amilyet Apától kaptam tizenöt évvel ezelőtt egy napsütéses májusi délutánon, egy hónappal a halála előtt.

Akkor még általános iskolás voltam, és nagy házban laktunk, aminek szép kertje volt árnyas fákkal, csak a virágok közé nem volt szabad bemenni. Jól éltünk, Apának vállalkozása volt, karácsonyra meg szülinapra mindig a legjobb ruhákat kaptam, a kisöcsém, Jancsi meg villanyvonatot és drága játékautókat, de Apa gyakran volt mérges rá, mert nem vigyázott rájuk, például amikor egy távirányítós autót elcserélt egy műanyag vámpírfogsorért az iskolában. Apa gyakran volt ideges. Azon a délutánon is ideges volt, amikor suli után megkértem, hogy segítsen a matek háziban egy kamatszámítási feladatnál, de ő dühösen lesöpörte az asztalról a munkafüzetet, engem pedig pofon vágott, és kiabált, hogy az ő házában senki ne merjen kamatot meg hitelt emlegetni. Sírva futottam Anyához, aki megölelt és csitítgatott, hogy semmi baj, Apa nem rám haragszik, csak ideges, mert sok a munkája. A Jancsi meg az ajtóból nyelvet öltött rám, én meg elhatároztam, hogy megmondom, hogy ő tette tönkre a játék villanymozdonyt, ami Apa kedvence volt (együtt szokott játszani Jancsival), de akkor bejött Apa és megpuszilt, és mondta, hogy Juliskám, édes kislányom, ne haragudj, nagyon szeretlek, csak ideges voltam a sok munka miatt, és akkor kivitt engem a kertbe, és levágta nekem a legszebb rózsát a bokorról.

Egy hónapra rá Apa meghalt infarktusban. Öltönyös emberek jöttek, és azt mondták, hogy Apa nagyon sokkal tartozott, igazából még többel is, mint amennyit a házunk ért, és ezért ki kell költöznünk. Én ezt nem hittem el, mert Apa soha nem tartozott volna senkinek, hisz nekem is megmondta, hogy az ő házában kamatról és hitelről szó sem lehet, de Anya erre azt mondta, hogy ki kell költöznünk, mert a törvény az erősek oldalán áll, és alá is írt valamilyen papírt, hogy három napon belül elmegyünk. Egy szociális bérlakásba költöztünk, ami panelházban volt, kicsi volt és büdös, és a szomszéd gyerekek állandóan beszólogattak, a Jancsit meg párszor meg is verték, de Anya azt mondta, hogy most annak is örülni kell, hogy egyáltalán van hol laknunk, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy az önkormányzatnál segítettek nekünk. A szociális osztályvezető, egy vastag szemöldökű, szuszogó, kövér ember el is jött néha ellenőrizni a lakást, és olyankor Anya leküldött minket, hogy legyünk el másfél órát a játszótéren, hogy ne zavarjunk. Egyszer én hamarabb mentem föl, mert erősen vérezni kezdtem, akkor jött meg nekem először, és láttam, hogy Anya törülközőbe csavart fejjel, fürdőköntösben ül a konyhában, háttal nekem, és cigarettázik, pedig előtte sosem dohányzott, és rázkódik a válla a sírástól. Én akkor halkan kimentem, és nem mondtam el sem a Jancsinak, sem Anyának, hogy fönt voltam, pedig amikor letelt a másfél óra és fölmentünk, Anya letolt, hogy miért nem mentem föl előbb, ha egyszer megjött, és tiszta vér vagyok. Nem mondtam semmit.

Anya már nem él, elvitte a rák, a szociális bérlakást is ott kellett hagynunk, szerencsére addigra én már elvégeztem a főiskolát, és most egy albérletben lakunk Jancsival. Igaz, diplomával is csak recepciósként kaptam állást, amiben semmi perspektíva, és amit keresek, azt elviszi az albérlet, meg a Jancsi, aki jogra járt, de kimaradt az egyetemről, és most folyton tőlem kér cigire meg mindenre, és egész nap a falat bámulja. Persze ígérgeti, hogy visszamegy az egyetemre és befejezi, de én tudom, hogy nem fogja, három különböző szigorlatról vágták ki, és a kurzusainak a felét sem fejezte be. Néha elgondolkodom, hogy nem neki van-e igaza, végül is én is itt vagyok diplomásként, mégis értelmetlen munkát végzek alacsony fizetésért, és nem tűnik úgy, hogy valaha is jobb lesz. Hiába mondják, hogy legyen családod, meg élj boldogan, ha nincs lehetőség, nincs jó munka, és egyáltalán senki sem tesz értünk semmit, az állam, vagy valaki. Elveszett nemzedék vagyunk mi, huszonévesek. Nekem sincs semmim, csak egy vacak állás meg egy albérlet, meg a tehetetlen öcsém, és a Petit is kirúgtam, így most már fiúm sincsen.

Csak ez a rózsa van, ami gyönyörű, és pont olyan, mint amilyet Apától kaptam tizenöt évvel ezelőtt egy napsütéses májusi délutánon, egy hónappal a halála előtt. És ahogy nézem, elfog a nosztalgia és csak arra gondolok, hogy milyen jó volt régen, amikor még minden rendben volt, Apa még élt, és én még kicsi voltam, és abban a nagy házban laktunk, a szép kerttel és a rózsákkal.